Veszteségek nélkül ért véget a dragonyosok és a huszárok majd egy órán át tartó csatája.

Ezúttal ugyanis igazi katonák helyett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc szolnoki csatájának újrajátszására összesereglett honvéd hagyományőrzők kezében csörgött a kard.
A történelem ködhomályából előlépő, kackiás bajszú régvolt hősök talán elevenebbek voltak, mint valaha. Miután bemutatták mindazt, amit egy harctérre menő, jól kiképzett gyalogos-, lovas-, tüzérkatonának egykoron tudnia kellett, pillanatok alatt igazi csatatérré változtatták a szandai rétet. Kardcsörgés, ágyúdörgés, fegyverropogás hallatszott mindenhonnan. Lőporfüst lepett el mindent. A hősiesen előrenyomuló székely határőrök csatárláncát ugyan megtorpanásra kényszerítették a dragonyosok, ám a huszárok szó szerint kivágták szorult helyzetükből bajtársaikat. Damjanich vörös sipkásai és a lengyel légió végül még a kartácstűzzel is dacolva futamította meg a császári csapatokat - ahogy azt a Szolnok Magyar Királyi Hagyományőrzők felelevenítették.

A régvolt vitézek mindent elsöprő rohama után a mai huszárok, a gyorsreagálású ezred és a felderítő zászlóalj katonái foglalták el a csatateret. Az égből potytyant - helikopterekről érkező - harcosok pedig bizonyították, vitézségben most sincs hiány. Épp oly könnyedén bántak el az ellenséggel, mint ahogy békefenntartóként leszerelték a kövekkel, botokkal felfegyverzett tömeget. Az álcaruhába bújt, terepszínűre festett arcú katonák azonban nemcsak a csatatéren vizsgáztak jól, derekasan állták a gyerekhad meg-megújuló támadásait is. A toborzósátraknál ugyanis a páncélozott harckocsira, a terepjáróra kapaszkodva, mai katonák fegyvereit forgatva bárki a régi huszárok utódjának álmodhatta magát.

Új néplap Online